Habár Jacques Rogge beiktatásakor kijelentette, ő nem fogja az aktuális Olimpiát minősíteni a fenti módon - tényleg nem tette, káprázatnak, bámulatosnak annál inkább nevezte - volt egy finálé, amely méltán rászolgált a címben foglaltakra. Aki látta tudja, ez nem fellengzős avagy túlzó cím. A Spanyolország - Amerikai Egyesült Államok férfi kosárlabda döntő kiérdemelte.

Egy olyan zárómérkőzés volt ez, mely többet éremel annál, minthogy összefoglaló formájában írjunk róla - a ki, mikor, mit és hogyan csinált summázás jegyében. Be kell szerezni a felvételt angol, spanyol, kínai és természetesen magyar - mindkét verziót tiszta szívből ajánlom - kommentárral is.

Mert lehet, hogy ez volt Navarro, Garbajosa és Jimenez utolsó olimpiája, ahogy azt sem tartom elképzelhetetlennek - és talán miattuk többen nézték - hogy LeBron, Wade, Anthony valamint az első  nyári játékokon való részvételét vállaló Kobe sem vállal egy újabb hosszú nyarat a fárasztó NBA szezon után. Az első ugyanis mindig nagyobb motiváció, mint a második, és még a legnagyobbak sem fiatalodnak.

Mert nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen tűzijátéknak lehetünk szemtanúi mondjuk 4 év múlva Londonban. Olyanra, ahol 10 pont tényleg nem előny, ahol bármikor érkezhet egy játékos, padról, pályáról, öltözőből, bárhonnan , és újra nyílttá teheti a mérkőzést. Kevesebb mint 5 percet vezetett a világbajnok hispán csapat ebben a párharcban, ettől függetlenül sosem dőlhetett hátra a Team USA-nek szorítók tábora, ahogy a spanyolokért lelkesedő nézők sem legyinthettek: "Ennek is vége, nézzünk valami mást."

Mert a magyar férfi vízilabda-válogatott aranycsatája korábban kezdődött, mintsem ez a mérkőzés befejeződjön, így sokan nem láthatták a végjátékot, azt, ahogy Rudy Fernandez triplájával 2 pontra közelíti meg ellenfelét SPanyolország. No meg azt, hogy Kobe Bryant ekkor előlépjen a szürkeségből és válogatott mezben először - lehet egyből utóljára -  megcsinálja azt, amit a Lakers szurkolói már ezerszer láthattak: 6 minutum alatt termeljen 13 pontot, benne két triplát, és két nagyon fontos duplát. És bizonyítsa, miért ő a kosárlabdázás félistene manapság.

És mert az 1972-es olimpia döntője már nagyon régen volt, amikor még a kosárlabda is nagyon más volt. És csak szívesebben nevez mindenki egy 118-107-es mérkőzést a valaha volt legjobb válogatott csatának, mint egy 51-50-el végződőt.